Kilencedik rész - Játék vagyok?

 Sziasztok! 

Itt lenne az új rész, remélem tetszeni fog, és kapok majd pár visszajelzést! Folytatás a héten érkezik, méghozzá szombaton. 

Az utolsó asztalomat töröltem le, végre a mai napot is a hátam mögött tudhatom. Bevallom jó volt ide visszajönni, főleg mivel a vigyor levakarhatatlan lett az arcomról. Anya még sokat jár a kórházba természetesen, és még annál is több gyógyszert szed, de mégis úgy érzem, hogy egy kicsit visszakerültem a vágányokra, és nem pedig csak próbálom megfékezni a kisiklott vonatomat, bár lehet, csak a vészféket találtam meg. Lucy és a srácok is nagyon örültek a híreknek, közben kaptunk egy új dolgozott, pontosabban egy szőke ír srácot. Imádtam a humorát.

Lucy hamarabb lelépett, így Niall és én zártunk, szerencsémre ugyanannyira szereti a zenéimet, mint én, így kitéve a zárva táblát hangosan hallgathattuk az ACDC klasszikusait, miközben mindent a helyére tettünk. Egy új szám indult el a lejátszón, lehunytam szememet, és csak élveztem a gitár ritmusos dallamát, megfordultam és amikor újra kinyitottam a szemem Niall állt előttem kezében egy seprűvel ami azt hiszem egyszerre szolgált neki mikrofonnak és gitárnak.

Elnevettem magam, de azért belementem a játékba és megragadva a másikat hűségesen kezdtem el énekelni, vagy inkább kiabálni a refrént. Fejünket rázva ugráltunk, táncoltuk, reménykedve abban, hogy nem fognak hülyének nézni az utcáról. Nem mintha számítana.

Épp egy hatalmas gitárszóló közepén voltam, amikor nyitódott az ajtó, mindketten a látogatónk felé kaptuk a fejünket.

Harry hosszabb fekete kabátot viselt, haja zilált, és azt hiszem ráférne már egy hajvágás, de nem akarom a képébe vágni. A végén még megsértődik, hogy visszaváltson a Mr. Mogorva vagyok szerepére.

- Zárva vagyunk – bökött Niall az ajtó felé, de a göndör csak vigyorgott. Úgy tűnt jól szórakozik.

Te szent szar. Mióta figyelhetett minket?

- Majd én intézem – mosolyogtam rá munkatársamra, aki csak felvonta a szemöldökét. Na igen. Miét volt mindenki ilyen magas körülöttem?

- Ismered a tagot?

-Mi az, hogy tagot? - Bámult rá Harry – tudod ki vagyok? Bár ahogy az akcentusodból hallom, valahonnan békáspusztáról jöhettél...

Oh ez új. A stílszerűen arisztokrata Harry és én még nem találkoztunk.

A szemeimet forgattam a mocskolódására, de Niall is inkább hagyta magát, és bement elmosogatni még pár dolgot.

- Muszáj volt vele így beszélned? - Kezdtem el sepregetni – most komolyan Harry, nem viselkedhetsz így az emberekkel!

- Úgy viselkedem ahogy akarom – rántotta meg a vállát, kihúzott egy széket és leült rá, onnan figyelte mozdulataimat, majd felsóhajtott – meddig akarod még ezt csinálni? Nem fizetek eleget?

Elfehéredtem a túl hangosan feltett kérdésre, egyből felkaptam a fejem, hogy körbenézzek, de a hangokból ítélve Niall még el volt foglalva.

- Szeretem ezt csinálni – zártam le minden komolyabb vita nélkül. Az már a másik kérdés volt, hogy ténylegesen meddig bírom. Harry háza, jelenései és jelenetei ha már itt járunk, plusz az étterem és még a suli. A gyakorlatról nem is beszélve.

- Gondolom – sóhajtott lemondóan.

Most komolyan? Tudom, hogy örökösen az álmait akarta hajkurászni, ami mára elég jól össze is jött, de nem létezik, hogy csak fényképészként dolgozott.

- Minek köszönhetem a szerencsét? - Törtem meg a csendet, letettem a seprűt és leültem elé – azóta nem láttalak, hogy anya hazajött.

- Kiengedték a kórházból édesanyádat? - Derült egyből mosolyra, igazából talán meglepett is volt – és én erről miért nem tudok?

- Még nem volt alkalmam elmondani – megvakartam a fejem, ennek már lassan két hete, biztos hatalmas rumli van nála – a lakásod teljesen kiment a fejemből, sajnálom. Holnap ebéd után felugorhatok ha gondolod.

- Kösz – bólintott felém egy aprót – bár Los Angeles után nem sokat voltam ott, egy pár napra elutaztam.

Kényszerítettem magam arra, hogy bólintsak. Nem értettem miért mondja el nekem, hiszen tényleg nem tartozik rám. Los Angeles említésére azonban lesütöttem a szemeimet. A csókról, pontosabb csókokról azóta sem esett szó, és ez egy kicsit zavart. Nem ért meglepetésként. Azt hiszem valahol mélyen nagyon is tudtam, hogy ez így lesz. Most meg itt van ez az utazása.

Nem hinném, hogy magányosan tengette napjait.

- De miért csak ebéd után? Holnap is dolgozol? Vagy...

- Egy barátommal ebédelek Harry – vágtam közbe halkan, miközben azon igyekeztem, hogy ne piruljak el, ugyanis ez a barát Liam volt.

Nem tehetek róla, hogy így alakult. Mármint. Persze igen, én mondtam neki igent, de ez csak egy ebéd. Amiről nem tehetek, az pedig, hogy egyre jobban megkedvelem. Már ott járok, hogy napjában többször is eszembe jut a hangja, vagy az egyik béna poénja. Liam viszont úgy tudja, hogy Harry és én együtt vagyunk, amit utálok. Utálom, hogy hazudnom kell neki, főleg erről, egyenesen a szemébe. De, mégsem állhatok csak úgy elé ezzel.

Még nagyobb ribancnak tartana, mint én magam.

Harry nem tudhatja meg, hogy kiről van szó, így nem is folytattam tovább mondatomat, figyelmesen néztem ahogy ajkait harapdálja.

- Egy szívességre akartalak megkérni – kezdett bele nagy nehezen – szükségem lenne pár képre, de a modellem nem ér rá, ami igazából nem is baj, mert tényleg akarlak fotózni.

Eltartott egy darabig amíg megemésztettem szavait.

- Parancsolsz? - Nevettem el magam – nem hiszem, hogy abban jó lennék Harry. Utálom ha fényképeznek, sose tudom mit csináljak!

- Azt bízd rám – mosolyodott el magabiztosan, az én szívem pedig egy nagyot dobbant ettől a tettétől, szememet az asztalra szegeztem – persze, nem kérem ingyen!

- Micsoda? - Pillantottam fel rá egyből, fejemet rázva – nem kell több pénz! Főleg nem tőled Harry, épp elég rosszul érzem magam amit teszek, ez az egész már kezd túlnőni rajtam!

- Nem gondoltam komolyan amit mondtam neked, ha emiatt van – tette kezét az enyémre, nekem pedig ez az apró gesztusa is sokat jelentett.

- Teljesen mindegy – erősködtem – az igazság akkor is az, hogy pénzért játszom el, hogy veled vagyok, és ez undorító!

Felálltam az asztaltól megelőzve a következő vitákat, gyorsan végezni akartam itt, utáltam sötétben az utcákat járni egyedül. Harry azonban más tervekkel rendelkezett, Ő is felállt a helyéről, elkapta a kezemet és egész egyszerűen magához húzott. Mellkasom az övéhez feszült, meleg lehelete tarkómat csikizte. Karjait levezette a derekamra, így tartott maga előtt, felnéztem rá, a fiú pedig lehajolt hozzám, ajkát gyengéden végighúzta az enyémeken. Lehunytam szemeimet, minden idegszálam pattanásig feszült, és csak többért könyörgött.

Pedig ez nem volt helyes.

Magamon éreztem tekintetét, végre megmozdultam, karjaimat nyaka köré kulcsoltam, és azt hiszem ez volt a beleegyezésem jele, mert csókolni kezdett.

Az érzés semmihez sem fogható, furcsán tökéletes volt. Jóleső érzés futott végig rajtam, a lehetetlennél is közelebb akartam érezni magamhoz, Harry pedig minden kérésemet teljesítette amikor teste még jobban nekem feszült. Zihálva szakadtam el a hevesen csókoló fiútól, de csak azért, hogy a következő másodpercben ismét megízlelhessem puha, rózsaszín ajkait.

- Kérlek – nyögtem ki nagy nehezen amikor nyakamat kényeztette szájával. Nem úgy tűnt, mint aki képes lenni megálljt parancsolni.

Úgy tűnt teljesen megsüketült, bár lehet csak egyszerű könyörgésnek hatott az a nyamvadt szó. Ujjait a bőrömbe mélyesztette, és felrakott az asztalra, magam is meglepődtem amikor lábaimat köré kulcsolva húztam magamhoz, még mindig egymás ajkait téptük, kezei felsőm alá siklottak.

Minden kiesett. Az egész világ megszűnt létezni, ahogy Harry hajába túrtam, és felnyögtem amikor ágyékát az enyém ellen nyomta. Azt hiszem ekkor gyulladhatott ki a fejemben a vészcsengő.

Elhúzódtam tőle, homlokomat az övének döntöttem amíg igyekeztük rendezni kapkodó légzésünket.

- Nem teheted ezt velem – ráztam meg a fejem, és egy könnycsepp gördült végig az arcomon – ne játssz velem Styles, ez csak munka!

Elképzelni sem akarom, mennyi barátnője volt, és hány lány feküdt már az ágyába, vagy a lakásának bármely pontján azt az ígéretet kapva, hogy holnap felhívja őket. Nem akartam egy lenni a sok közül. Sosem vágytam királyi bánásmódra, vagy a rózsaszín ködre, rózsákra és nyálas dolgokra, de ez még nekem is sok lenne. Komolyan megőrülnék.

- Sajnálom – tűrt egy kósza kincset a fülem mögé, és ellépet tőlem, így – a még mindig remegő – lábaim újra mellettem lógtak le az asztalról – később találkozunk!

Nyeltem egy nagyot ahogy szapora léptekkel kivonult az épületből, arca kifejezéstelen volt, én pedig felsikkantottam amikor a pult felé néztem. Niall volt a kisebb gond. Lucy a nagyobb. A szőke srác poharakat törölgetett, legjobb barátnőm viszont teljesen le volt sokkolódva.

- Még nem tudom eldönteni, hogy a tűzoltóságot hívjam neked – nézett rám Niall – vagy Lucy miatt a mentőket! Kétségkívül sokkot kapott!

- Mióta álltok ott? - Tudakoltam remegő hangon, Niall csak a vállát rántotta meg, ami a „ már jó ideje” egyfajta szinonimájaként működött. Legalábbis az én elméletem szerint.

Basszus.

- Én akkor érkeztem amikor az a félisten – mutatott az ajtó felé Lucy, ismét megtalálva a hangját – az asztalra emelt, és úgy csüngtetek egymáson, mint...

- Oké, oké – emeltem fel kezeimet védekezőn. Borzalmas volt hallani az Ő szájából. Mintha valami nyál szappanopera sorozat jelenét mesélné. Szóval inkább hátravittem a seprűket és hivatalosan is késznek érezve magam a távozásra magamra kapkodtam a ruháimat, hogy aztán kihasználva a még mindig sokkos Lucy állapotát az ajtó felé rohanjak.

- Ugye tudod, hogy ezt nem úszod meg ennyivel? - Kiáltott utánam a lány, de már nem hallottam.

Pontosan tudom, hogy ennek itt még nincs vége.

A kérdés már csak az volt, hogy meddig bírom még egy komoly szívroham nélkül. Merthogy, vagy Harry, vagy a barátaim. De biztos, hogy a sírba fognak vinni.

Előbb – utóbb.

~*~

Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, és közben magamat átkoztam, amiért képes voltam annyit enni ebédnél. Liam szerint ez semmi, az Ő adagjaihoz képest, de én kikészültem. Áldottam a szerencsémet amiért működött a lift, na nem mintha ebben a flancos környezetben lehetne ez másképp. Egy kis lépcsőzés és a lakóközösség más, több milliós lakások után néz. Az pedig ugyan, kinek lenne jó, ugyebár.

Túl hamar elment a délelőttöm. Megpróbáltam takarítás közben tanulni egy kicsit, de még a ruháim összehajtogatása is érdekesebbnek ígérkezett, szóval passzoltam. Megint. Anya erre hozta a formáját, és alaposan leszidott, így egy kis rossz kedvvel vágtam neki az ebédnek.

Ahogy azonban leültem a barna szemű srác elé az aprócska étterembe, minden gondol elszállt.

Könnyű volt nevetnem a társaságába, felvidított, és egy pár perc múlva már nem is igazán tudtam, mi volt az aktuális „világméretű” problémám.

Most inkább rólam kérdezett, amiről azt gondoltam az elején, hogy egy nagyon rossz ötlet, mert utáltam magamról beszélni, de most valahogy sokkal könnyebben jöttek a szavak. Egyik mondat követte a másikat, és a végére már ott jártunk, hogy a másfél óra alatt sokkal többet mondtam el neki, mint bárkinek másnak.

Ami valójában zavarhatna is, de inkább megkönnyebbüléssel töltött el.

Figyelmes volt, nem tűnt úgy, hogy untatom. Sőt.

Egy apróbb vita után ami az ebéd kifizetése körül gabalyodott, távoztunk és még egy jót sétáltunk. Persze utána neki is és nekem is rohannom kellett.

Harry már hívott is, de még mielőtt felvehettem volna kinyomta a telefont. Szóval tényleg siettem.

Megnyomtam a kívánt emelet gombját a hatalmas fémdobozba, az pedig megkezdte „száguldását”.

Csendes lépteim tompa zajt vertek a folyosó padlóján, tanulva hibáimból, és tudván, hogy Harry itthon van, inkább kopogtam.

Válasz azonban nem érkezett.

Megismételtem a műveletet, de ismét csak a némaság fogadott, szóval inkább elővettem a kulcsaimat és beljebb tessékeltem magam. Belépve a zajokból ítélve Harry zuhanyzott, vagy legalábbis a fürdőben tartózkodott, a ház pedig maga volt a káosz.

Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint amiben az elmúlt időben alig pár napot töltöttek.

Bár a nagyja megmagyarázhatatlan volt.

Például, hogy miért hevertek könyvek a földön, vagy miért volt összetörve a váza a szőnyegen, az asztalon heverő fényképekre ömlő vízről már nem is beszélve. Nem foglalkoztam tovább az okokkal, helyette inkább a képekhez léptem, hogy mentsem ami még az. Felkaptam egy rongyot és megpróbáltam leitatni róluk a folyadékot.

Fontosnak tűntek.

- Már mondtam, hogy kopogj, amikor jössz – reccsent mögöttem Harry hangja – azokat pedig hagyd békén!

- Kopogtam, csak nem hallottad – fordultam meg vele szembe – a képek pedig fontosnak tűntek, mi történt itt?

A tegnapi, játékos Harry nagyon is eltűnt. Úgy tűnt komoly erőfeszítésébe tellett, hogy ne szóljon valamit be. Talán bal lábbal kelt?

- Nem gondoltam volna, hogy rá fogsz érni – kezdett bele azért, hangja érzelemmentes volt.

Mégis miről beszél?

- Tegnap megbeszéltük, hogy idejövök ebéd után – pillantottam az órámra – időben jöttem!

- Na igen, az ebéd – hümmögte vészjóslón, és lustán rám mosolygott – Liam hogy van?

- Nem tudom miről beszélsz – vágtam rá egyből, talán túl gyorsan is – kissé paranoiás vagy, nem igaz?

- Te pedig pocsék színésznő Daisy – lépett közelebb és megragadta a karomat – vagy komolyan elhiszed, hogy beveszem ezt a szarságot? Láttalak titeket!

- Liam a barátom – védekeztem egyből – miért baj ez?

- Azért mert te jelenleg az én barátnőm vagy, ha elfelejtetted volna!

- Pontosan tudom Harry – emeltem meg most már én is a hangomat – vagy élvezed, hogy folyton emlékeztetsz rá?

- Vagy Ő is tett egy ajánlatot? Hm? Jobb, mint az enyém? Oda is eltársulsz kurválkodni?

Megint kezdi.

Tudom, hogy nem kellett volna felmennie bennem a pumpának, de fájt, hogy ilyen idősen még a barátság szó fogalmát sem ismeri, úgyhogy egész egyszerűen megragadtam a kezembe eső, első dolgot és annak tartalmát a fiúra borítottam.

- Kezeltesd magad, te szerencsétlen – vágtam hozzá még utoljára, felkaptam a kabátomat és az ajtóhoz vágtattam. Viccel velem, ha komolyan elhiszi maradok ezek után, mosolyogva pakolászni utána.

Szánalmas volt.

Úgy tesz mintha nem tudnám, hogy miről van szó kettőnk között, de ez még nem jelenti azt, hogy hagyom tönkremenni az életemet. Nem játszhat velem kénye – kedve szerint. Nem vagyok a tulajdona. Mérges voltam, csalódott és ez még nem minden.

Millió érzés kavargott bennem, legszívesebben világgá kürtöltem volna, hogy mekkora egy beképzelt majom, de nem tehettem.

Jelen pillanatban bármennyire is szánalmas, csak rá számíthattam abban, hogy meggyógyítsam az édesanyámat.

Ami még rosszabb magamra nézve az: hogy ezt én még el is hiszem.

Futólag töröltem le arcomról a könnyeimet, bosszúból odakint még az eső is rákezdett, így kapucnimat fejemre húzva, egy apró kis porszemként érezve magamat meneteltem haza az esőben.

Teljesen és tökéletesen.

Egyedül.