Tizenegyedik rész- Kártyavár

Már nem is emlékszem mikor aludtam utoljára ilyen jól. Liam nagyon megértőnek bizonyult, és igazából nem kérdezett semmit az este, csak megpróbált jobb kedvre deríteni, amiért végtelenül hálás voltam neki. Sőt még a szobáját is átengedte nekem.

Reggel hamarabb ébredtem, mint Ő, így úgy döntöttem hálából meglepem reggelivel, a konyhába osonva, halkan kezdtem el valami étel félét kotyvasztani kettőnknek, csak remélni mertem, hogy szereti a palacsintát. De igazából az se baj, ha nem. Mert én nagyon.

- Jó reggelt – köszönt álmosan, arcán egy apró mosollyal – jól látom, hogy palacsinta készül?

- Gratulálok Mr. Payne, Öné a tíz pontos kérdés – öltöttem rá nyelvet, és a tányérra csúsztattam három további kész remekművet. Fél szemmel figyeltem ahogy megterít, amíg én tovább ügyeskedtem. Kihúzta nekem a széket, amikor végre leülhettünk enni.

- Köszönöm – pihegtem csendesen, hirtelen kordult egyet a gyomrom hangos nemtetszését adva ezzel a még mindig éhező állapotának. Elpirulva sütöttem le a fejem, de Liam csak nevetett.

- Egyél nekem végre valamit, te nőszemély! - Pattant le velem szembe, és szedett mindkettőnknek.

Minden a legnagyobb rendben ment, jókedvűek voltunk, valahogy azt éreztem, hogy a legtöbb dolog a helyén van. Ez pedig hatalmas biztonságérzetet tudott nyújtani. Persze ha megelékszünk ennyivel. Tapasztalt „pesszimistaként” azonban tudtam, hogy ezek a pillanatok a legrövidebbek. Talán azért, mert túl jól érezzük magunkat, vagy egész egyszerűen csak a sors, esetleg élet – nevezzük aminek szeretnénk – óhajt kiszúrni velünk.

Megjegyzem nagy sajnálatomra.

Egy viszonylag rövidre nyúlt civakodás után, a mosogatást illetően, Liam, nagy nehezen de elment letusolni, addig én átvállaltam a munka oroszlán részét, és eltakarítottam a romokat. Az utolsó tányért mostam amikor csengettek. Dudorászva lépdeltem az ajtóhoz, de alig nyomtam le a kilincset már megbántam tettemet.

Pontosan nem is tudom melyikünk volt jobban meglepve.

Ha tippelnem kellene, azt mondanám én, ugyanis Harry arcán egyértelmű harag tombolt. Ami nem jó jel. Nagyon nem jó.

- Oh, szóval már itt járunk? - Vigyorodott el gonoszan, én pedig csak a szemeimet forgattam. Hihetetlenül hozza a megszokott formáját, ez valami általános dolog a hímeknél? Bocsátkozzunk agyapasztó feltételezésekbe, hogy aztán jól kiverhessük a balhét.

Konkrétan a semmiért.

- Hol járunk, Harry? - engedtem be, vagyis végignéztem ahogy utat tőr magának – meséld el kérlek!

- Kinyitnád az ajtót, Daisy – jött ki egyetlen nadrágba Liam, amit meglátta az újabb vendégét, szája egy meglepett „o” betűt formált.

Erm. Igen.

Én se sejtek túl sok jót.

A további találgatásokat elkerülve, Harry végre határozott indokot mutatott, hogy miért is jött ide, amikor egyik pillanatról, a másikra lendült meg az ökle, és találta telibe Liam arcát. A fiú felnyögött és megtántorodott az ütés erejére, de nem úgy tűnt, mint aki hagyná magát.

Bármiféle próbálkozás nélkül, ütött vissza, és bevallom sokkal keményebben, mint a göndör.

Harry szája felrepedt, arcát fogta, de nem úgy tűnt, mint aki feladná. Egy üvöltéssel ugrott neki a srácnak, a jelenet pedig szánalmasnak hatott, a sok-sok órás birkózó meccsek bámulása után. Harry nyilvánvalóan nem volt olyan jó kondiban, mint Liam, aki egész ügyes volt, de nem adták fel. A morbid az egészben, hogy nem értem miért csinálták.

Én nem lehettem ennyire fontos.

Egyiküknek sem.

Megkövülten néztem az egyre veszélyesebb jelenetet, pár pillanatig komolyan elgondolkoztam azon , hogy rendőrt hívok, de aztán egész egyszerűen inkább közéjük ugrottam.

Lehunytam szemeimet, félve, hogy valamelyik mégiscsak eltalál, azonban nem történt semmi. Lihegést hallottam csak, összeszedve a bátorságom nyitottam ki végre a szememet, Harry arca nem nézett ki túl jól, a szeme biztos, hogy be fog dagadni, de Liam szemöldöke felől is vér csordogált.

- Húzz el – köpte neki oda Liam, letörölve a vért a szájáról.

- Örömmel – hajolt meg színpadiasan Harry, azt hiszem ezzel csak tovább akarta szítani a tüzet. Sikertelenül. Liam bátorítóan a derekamra csúsztatta kezét, közelebb vonva ezzel magához, amit először egyáltalán nem értettem, de aztán arra eszméltem, hogy minden ízemben remegek, és könnyek csíkozzák arcomat.

- Megérdemlitek egymást! - szólt vissza még utoljára Harry az ajtóból, de ennyi volt. Köszönés nélkül távozott, pont ahogy jött.

Megtalálva újra a hangomat, fordultam a sérülttel szembe, kezemmel az egyik székhez húztam, egy gyors kérdéskör után előszedtem az elsősegély dobozát, és szemügyre vettem a sebeit.

- Nem vészes – állapítottam meg – nem kell összevarrni egyiket sem!

- Tehát még jól meg se tudom magam veretni – húzta el a száját, aztán pedig felszisszent ahogy bőréhez érintettem a fertőtlenítőt.

- Bocsánat – suttogtam halkan – nem akartam, hogy baj legyen belőle, én csak...

- Minden rendben Daisy – nevette el magát – már rég kijárt volna neki! Ha nem tűnt fel, akkor közlöm, hogy Styles és én nem jövünk ki túl jól!

Igen. Erre magamtól is rájöttem.

Bólintottam a magyarázatra, de nem lettem nyugodtabb. Komolyan el kell beszélgetnem azzal a gyerekkel, arról nem is beszélve, hogy ideje lesz ámítgatnom magam. Nem akarok többet eljátszani vele semmit. Képes leszek más munkát is találni az étterem mellé, ha hozzá volt gyomrom. Nagyon úgy érzem, hogy itt a történet vége. Harry a múlt. Annak kell lennie.

- Hidegek az ujjaid – kapta el finoman kezem, amikor utoljára végigsimítottam az álla vonalán. Figyeltem ahogy szájához emeli, és apró csókokat helyez ujjbegyeimre puha ajkaival. Szaporábban kezdtem venni a levegőt, teljesen zavarba hozott.

- Sajnálom – suttogtam halkan – ezt az egészet, Liam! Nem kellett volna ide jönnöm!

- Az egyik legjobb döntésed volt Daisy – állt fel, teste az enyémnek feszült, felnéztem rá, mire rám kacsintott – ha másért nem is, az ellátásért biztos, hogy megérte, doktornő!

Fejeimet csóváltam.

Nem ér, hogy valaki korán reggel ennyire édes legyen.

Mocskosul nem ér.

~*~

Délben együtt ebédeltünk, délelőtt megmutatta a munkái nagy részét, amelyeket természetesen imádtam. Végül aztán csak elmondtam, a teljes történetet, már ami a tegnapra vonatkozott, Liam pedig meggyőzött, hogy menjek haza, mert minden rendben lesz. Tudtam, hogy anya délután megy vissza a kórházba, szóval tényleg örültem, hogy a munka előtt, még nyugodtan tölthetek pár órát, mindenféle keresztkérdés nélkül.

Gyalog indultam útnak, arcomról, valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag egész végig széles mosoly ült, a műszak közben is minta kicseréltek volna, sőt. Igazság szerint, mintha elrepült volna mellettem az idő. Egyik asztal a másik után, egyik kedves szó a másik után.

Niall persze sokat segített a hangulatomon.

Említettem már, hogy mennyire őrült? Na nem mintha nem imádnám emiatt.

- Blake az irodámba – ment el mellettem kedves főnökünk. Elhúztam a számat. Ha komolyan arra készül, hogy valami hülyeség miatt, telibe vágja a kedvem, jobb ha szalad.

- Nézd – kezdtem bele egyből, amíg meg nem láttam azt a cicababát az irodájában, aki legutóbb Harry társaságában evett itt. Felvontam szemöldököm. Megmondaná valaki, hogy mégis mi folyik itt?

- Foglalj helyet kérlek – mutatott az egyik székre, de fejemmel nemet intettem, mire felsóhajtott – muszáj mindig ennyire makacsnak lenned?

- Miért vagyunk itt?

- A hölgy panaszt tett rád, Daisy! Szerinte nem megfelelően szolgáltad ki!

- Felteszem azért, mert a hölgy agyában is csak szilikon van – vágtam vissza az aljas rágalomra. Mindig kedves vagyok a vendégekkel. Ha velem akar kötekedni, rossz napot választott.

A csaj csak elvigyorodott, lábát keresztbe rakta, és kényelmesen hátradőlt a székében. Úgy tűnt, mintha a nem létező győzelmét ünnepelné.

Beképzelt liba.

- Sajnálom Daisy – tolt elém az íróasztalán egy papírt – nem ez volt az első panasz rád, folyton elkésel, és ma is délelőtt jöttél volna! Nem egyszer, és nem kétszer figyelmeztettelek már! Azt hiszem jobb ha elbúcsúzunk egymástól!

Már nyitottam volna a számat de felemelte kezét, jelezve, hogy nem igazán kér belőlem. Ajkamba harapva próbáltam visszatartani magamban a sírást, és azt az indulatot, amivel simán nekiugrottam volna a jelenleg diadalittasan vigyorgó lányt az asztal előtt.

- Tudod, hogy szükségem van a munkára, kérlek ne tedd ezt!

- Nem érdekel! Ilyen az élet – szólt vissza keményen – itt van a fizetésed, és a papírok. Írd alá, és menj el kérlek!

Szó nélkül bólintottam. Idegőrlően lassan teltek a percek, a feszültséget szinte hasítani lehetett volna a levegőben. Mégsem adhattam fel. Nem akartam örömöt okozni nekik a szenvedésemmel. Merthogy szenvedtem. Mindenem darabjaira hullott, és a reggeli jókedv, már annyira messzinek tűnt. Mintha, egy teljes év telt volna el azóta.

Nem szóltam semmit odakint. Gyorsan összepakoltam, az elképzelhető legnagyobb pulykaméreggel kezdtem el hazasétálni, azzal az elhatározással, hogy utána egyenesen Harry lakására megyek, és minimum kicsinálom.

A szerencsém azonban megelőzött.

- Megmondanád, mit keresel itt? - Álltam meg Harry előtt, aki a lakásunk ajtaja előtt próbált nem elesni. Nagyon is részegnek tűnt.

- Igazából már semmit – vigyorgott, miközben megtámaszkodott a falban. Még a lábán sem volt képes megállni – már túl vagyok rajta!

- Annyira szánalmas vagy – ütöttem meg a karját – képzeld el ma kirúgtak, az üresfejű barátnőd miatt! Elmondanád, mégis mire volt ez jó? Nincs jobb dolgod, hogy ennyire unatkozol, vagy csak versenyként fogod fel?

- Ajaj – csuklott egyet, arcán még mindig azzal az idióta mosollyal – akkor azt hiszem ez nem lesz a te napod!

- Már nem az – forgattam meg a szemeimet – miért vagy itt?

- Igazából téged kerestelek – nézett végre rám – de anyukáddal találkoztam, és képzeld nagyon tetszett neki a mi kis történetünk!

Komolyan megszédültem.

Ezt nem gondolhatja komolyan. Nem. Biztos, csak rosszul hallok.

Ujjaimmal orrnyergemet szorítottam, mélyeket lélegezve próbáltam meg magam lenyugtatni. Kevés sikerrel.

- Nem akarlak többet látni – nyeltem le könnyimet – soha többet!

- Kérlek! - Vigyorgott, aztán ellökte magát a faltól, és akadozó léptekkel a kijárat felé sétált.

Nem értem, hogy szorulhat egy emberbe ennyi gonoszság, utálat és önzőség. Az egész másról sem szólt, csakhogy kihasználjon, és minden percét kiélvezze. Átlépett rajtam, nem törődve azzal, mekkora pusztítást képes maga után hagyni. Minden egyes lépésével.

A szívem a torkomban dobogott, nem tudom, hogy anya hitt-e neki. De azt hiszem nem volt nehéz összeraknia a képet, hogy honnan volt annyi pénzem. Vettem egy mély levegőt, és beléptem a házunkba.

A kanapén ült, kisírt szemekkel, betakarózva. A cuccaim megint előkészítve.

Szóval hitt neki. Nagyszerű.

-Harry volt itt? - Törtem meg pár perc után a csendet, a lehető legidiótább módon, a kezemben lévő kulcsokkal idegesen játszottam amíg a válaszra vártam.

Némán bólintott.

- Nem tudom mit mondott neked anya, de a fele biztos nem igaz! Nem történt semmi köztünk, ez az egész csak egy félreértés! Láttad, hogy részeg, nem hihetsz neki!

- Pedig annyira nyilvánvaló kislányom – dobott elém egy újságot, amin a fiú és én szerepeltünk, még a legutóbbi kiruccanásunkon.

- Elmondhatatlanul csalódtam benned, Daisy – zokogta – én nem ezért neveltelek!

- Nem ezért? Semmi rosszat nem csináltam, szükségem volt a pénzre, és megszereztem!

- De milyen áron? Ez nem normális dolog – pattant fel az ágyról – hanem undorító! Pontosan olyan vagy, mint az apád! Megbízhatatlan és önző!

Az utolsó mondatai visszhangoztak fejemben.

„Pontosan olyan vagy, mint az apád!”

Puff neki. Szó nélkül sétáltam a táskákért, és kaptam fel őket a földről. Nem hiszem, hogy ezt valaha megbocsájtaná nekem, ahogy azt sem, hogy újra visszatérhetek ide valamikor.

Ezt komolyan elszúrtam, nem így kellett volna történnie, bár úgy őszintén, istenigazából pontosan magam sem tudom, hogy mit vártam. Ez bármilyen körítésben is, ugyanezt a reakciót hozta volna.

Talán tényleg felesleges próbálkoznom, hiszen minden kísérletem a szakadék szélén táncol, és boldogan veti magát a mélybe. A probléma már csak az, hogy nem vagyok elég bátor, hogy én is utána ugorjak. Az talán elég ösztönzés lenne.

Mindenkinek.

Nem terveztem, hogy megint Liam társaságában töltöm az estét, így ismét tanácstalanul ültem le az épület lépcsőjén. Fejemet a kezeimre támasztva figyeltem a város robogó zaját. Annyira gyors lett minden, egyetlen percünk sincs kiélvezni a jelenünket, mert csak a jövő miatt hajtjuk magunkat.

Hogy hova vezet ez?

Azt hiszem egyenesen a pokolba. Az a hely pontosan, az ilyen érzéketlen, becsvágyó és nem utolsó sorban, gonosz embereknek van kitalálva, mint amilyenek mi magunk leszünk. Gonosz vagyok, mert a fiút hibáztattam, és érzéketlen mert komolyan elhittem, hogy igazam van.

Valójában sosem volt.

A legtöbb amit jelenleg tehetek, ha adok időt magamnak, akkor is ha rohanni kell, akkor is ha az ma már rossz. Ha pedig szerencsém van, a végén még én is utolérem ezt az egész őrületet.

Jobb esetben saját magamat is.

Fülemhez emeltem a telefonomat, és megvártam, míg a kedves hang, méltóztatik fogadni a hívást.

- Na, mi a helyzet Daisy Blake? - Szólta aztán bele Lucy, megjegyzem teli szájjal – merre vagy?

- Nemsokára nálad – indultam el – már ha megenged, hogy pár napot élvezem a vendégszeretetedet!

- Ez remélem nem csak feltételezés volt – hangján hallottam, hogy mosolyog – nagy a baj?

- Attól függ, honnan nézzük a problémát...

Hm. Egy újabb hazugság.

Jelen esetben nincsenek oldalak, vagy lehetséges opciók. Az egyetlen ami viszont nagyon is figyelmet érdemel, az a valóság.

Ismét megadta a kegyelemdöfést.

Megjegyzem megint engem talált el.

Pechemre.