Tizenhatodik rész - Hazug

Halihó! 

Kicsit hamarabb, mint ígértem, de meghoztam az új rész, remélem nem baj, és tetszeni fog nektek! Köszönöm a visszajelzéseket, most is nagyon örülnék párnak, akár feliratkozóknak is! :) 

- Nem hajtod egy kicsit túl magad mostanában? - Lépett íróasztalom elé a főnököm, egy nagy kupac papírt csúsztatva a fa felületre. Felnéztem rá a másik kötetről, és mosolyogva megráztam a fejem. Talán bevállaltam pár plusz munkát, de nem bántam. Addig se gondolok másra, és így mennek igazán jól a dolgaim.

- Minden oké, már ha neked is, remélem nem okoztam csalódást vagy bármi kellemetlenséget – emlékeztettem vissza futólag a ki liftes incidensre, amikor is kiderült, hogy bizony egyesesek szerint találhattak volna nálam jobban képzett embert is erre a posztra.

- Viccelsz velem? - Mosolygott rám kedvesen – a legjobb munkatársam egyike vagy Daisy, tökéletesen meg vagyok elégedve, plusz ha esetleg szívroham lesz a jövőhét gondolatától kéznél van egy orvos is, hogy a megmentésemre siessen!

- Még csak annak készülök – erőltettem egy vigyort az én arcomra, mire lemondóan legyintett.

- Ne vesszünk el az apróságokban – mondta – a lényeg, hogy nem hagynál meghalni, igazam van?

- Amíg ilyen jól fizetsz semmikép – vettem sokkal lazábbra a dolgot mire hangosan felnevetett és bólintott, hogy aztán dudorászva visszamehessen az irodájába.

Talán a második hét végén, egy jó erős kávé mellett kért meg, hogy tegezzem, hiszen tényleg nem volt nagy a korkülönbség köztünk. Az apjától örökölte a céget, aki nemrég hunyt el, és onnantól igyekezet mindent kézben tartani. Ha engem kérdeztek szabályszerűen munkamániás volt, de az egyik legjobb ember akit valaha megismerhettem.

Szerettem volna, ha egy kicsit él is, nem csak folyton dolgozik, de hajthatatlannak tűnt, talán a bizonyítási vágy dobolt benne, vagy egész egyszerűen így „teszi túl magát” a veszteségen, meglehet közelebb érzi magát az apjához.

- Már ebédszünetet sem adnak neked, ezek a csúnya öltönyösök? - Állt meg előttem, kipirult arccal Lucy, engem pedig villámként ért a felismerés, mire elfintorodtam. A fenébe is már, hogyan feledkezhettem meg róla,

- Ma együtt ebédeltünk volna – húztam el a számat, majd gyorsan felpattantam a helyemről – nagyon haragszol?

- Nem, de fogok ha nem tömhetem meg magam azonnal valami borzasztóan egészségtelen étellel, amitől eldugulnak az ereim, és egyszerre rohadnak a fogaim!

- Igazán gusztusos – gyorsan rendet pakoltam az asztalomon, és az órámra pillantottam – szólnom kell, hogy elugrottam egy fél órára, azonnal jövök!

- Egy órára Daisy! És siess, gyorsan meg akarom rövidíteni az életemet!

- Kár lenne egy ilyen szép lányért – lépett ki az irodájából Roger a főnököm, akire Lucy egyértelműen csorgatta a nyálát.

- Elugornék ebédelni, ha nem gond – vettem fel a táskámat, miközben a két személy még mindig egymást bámulta. Felsóhajtottam jelezve, hogy még mindig itt lennék amikor Roger végre rám figyelt.

- Nem szükséges visszajönnöd Daisy, valójában eleget dolgoztál a héten ahhoz, hogy egy hónapig ne kelljen bejönnöd!

- De még csak dél van – ellenkeztem hitetlenkedve, nem rokkantam bele semmibe.

- Tudok róla – mosolygott rám – de még én vagyok a főnököd, szóval holnap találkozunk! Örültem a hölgyeknek, és jó étvágyat!

Lucy végig a főnököm seggét figyelte ahogy Ő visszasétált az irodájába, mire felemeltem a kezem, és szemeimet forgatva takartam el a látványt előle, de ezzel csak azt értem el, hogy türelmetlenül csapott le, és nézett rám mérgesen.

- Miért nem szóltál, hogy úgy nézz ki, mint egy flancos kifutómodell?

- Miért tettem volna? - Karoltam bele barátnőmbe, és a lift felé igyekeztem húzni – különben is házi nyúlra nem lövünk bébi!

- Vannak szabályok amelyeket egyszerűen kénytelenek vagyunk megszegni – igazította meg kabátját magán majd hátrapillantott még utoljára az iroda felé – és ez határozottan nem az én házam!

~*~

- Hányszor keresett már, ma? - Kérdezte futólag Lucy a szívószála felett, miközben igyekezett még egy hamburgert magába erőltetni. Megpróbálhattam volna értetlenséget színlelni, de pont ebben a pillanatban süllyesztettem el a telefonomat a zsebembe, miután kinyomtam egy hívást, szóval teljesen értelmetlen lett volna. Lucy úgyis átlát rajtam.

Ne nem mintha az olyan nehéz lenne.

- Nem tudom – emeltem a számhoz egy krumplit, de Lucy továbbra is kérdőn vonta fel a szemöldökét mire megadóan felsóhajtottam – egy párszor, és talán volt pár sms is...

Harry napok óta próbálkozott. Amikor utoljára váltunk el egymástól, akkor elvileg barátként tettük azt. De még ugyanazon a napon történt, hogy beismertem magamnak, hogy menthetetlenül beleszerettem, és el is akartam ezt mondani neki, egészen addig amíg meg nem láttam, hogy valaki mást csókolgat. Lucy szerint őrült vagyok, amiért nem jártam a dolog végére, vagy nem harcoltam érte, valahogy biztos volt abban, hogy komolyan jelentek valamit én is a srácnak.

Amit én nem igazán hiszek, szóval inkább hagytam az egészet a fenébe.

Pont eleget sírtam már miatta, és még itt volt ez az egész „érzek valamit irántad” história.

Nem köszönöm.

Majd elmúlik.

- Szerintem beszélned kellene vele – ajánlotta közelebb hajolva – mi bajod lehet, ha elmondod neki, amit érzel?

- Azért mert azt érzem, hogy szeretem – vágtam közbe talán egy kicsit indulatosabban is, mint ahogy kellene, nem akartam még Őt is megbántani, de egy kicsit kezdett túlnőni rajtam ez a dolog.

- Éreztél már így? De most komolyan Daisy – mosolygott rám bátorítóan – nincs abban semmi, először vagy szerelmes és kész, egyszer mind átesünk ezen!

- Akkor is gáz – kezdtem el kavargatni a szívószálammal a kólámat – nem tehetem ezt vele, vagy magammal Lucy! Teljesen más világból jövünk, és az egyetlen egyezés a könnyek, meg a fájdalom!

- Ne csinálj magatokból Rómeó és Júliát – intett csendre kissé dühösebben – mert ez nincs így, nem számít ki mivel foglalkozik, vagy milyen életet él. Emberek vagytok, vagyunk és jogunk van a szerelemhez, törődéshez, magához az élethez, szóval nem kellene megfosztanod magad a boldogságtól ezzel az önkéntes önmentéstől Dasiy Blake!

Miért?

Miért baj az, ha valaki meg akarja magát kímélni a csalódásoktól, vagy a fájdalomtól? Komolyan nagy kérdés lenne ez az ég felé? Vagy az, hogy végre egyszer az életben, csak úgy magától rendeződjenek a dolgok? Mintha mi sem történt volna, egyik nap lefeküdnénk aludni, amikor pedig felébredünk minden a legnagyobb rendben.

- Ez nem élet így, és ezt te is tudott – törte meg a csendet – ha örökösen menekülünk, soha nem lehetünk boldogok. Vagy legalábbis igazán boldogok!

- És ehhez melyik Coelho könyvet kellett elolvasnod? - Kötekedtem vigyorogva, mert tényleg igaza volt.

- Szóval? - Vonta fel kíváncsian szemöldökét, mire én is ugyanúgy tettem, de csak egy szemforgatást kaptam válaszol – mikor is indulsz?

- Oh nem – dőltem hátra – nem állíthatok csak úgy oda egy ilyennel!

- Szerintem meg nem kell hozzá mérnöki tervezés – ingatta fejét, és már az én krumplimat kezdte enni – a legjobb lesz ha most indulsz, amíg még szépen vagyok!

Megadóan felsóhajtottam, és felálltam az asztaltól, miközben a legjobb barátnőm elégedetten nézett rám.

- Előre szólok – emeltem fel ujjamat fenyegetően – halott ember vagy!

- Remélem kényelmes kivégzés lesz – és maga elé húzta a kajámat – mert ma addig eszem amíg haza nem gurulok!

- Akkor már nem maradsz sokáig – nyújtottam ki rá a nyelvem, majd megfordultam és szapora léptekkel Harry lakására indultam.

Odakint az időjárás épp javuló tendenciát mutatott, a hó kezdett elolvadni, bár még mindig nagy buckákban állt a járda szélén, amit az emberek mellett sikeresen kerülgethetett mindenki. Nem érdekelt milyen fáradtnak is éreztem magam, vagy mennyi bosszúságot okozok másoknak sietős lépteimmel, kocogásra váltottam.

Egek.

Mindig is utáltam futni.

Nagy lihegésekkel érkeztem meg a jó pár háztömbbel arrébb lévő épülethez, most nem foglalkoztam semmi műmosollyal, meg portásokkal. Hevesen dobogó szívvel tettem meg az utat az ajtójáig, ahol aztán egy utolsó mély levegővétellel kopogtam be.

- Nahát nézzenek oda, kit vetett erre a szél – nyitott egy köntösben ajtót Harry, arcán egy barátságos de fáradt mosollyal.

- Ne haragudj, felébresztettelek? - Böktem haja felé amely most eléggé ziláltnak tűnt.

- Semmi gond, gyere csak be – tárta szélesebbre előttem az ajtót, én pedig eleget tévén kérésének léptem át a küszöböt. Minden olyan volt, mint régen, bár nem értem miért vártam bármiféle változást.

- Kérsz valamit inni? - Indult meg a hűtő felé, de megráztam a fejem, és inkább csak figyeltem ahogy tölt magának, és a biztonság kedvéért nekem is egy adag narancslevet. Összekoccintotta a poharunkat majd inni kezdett.

- Szeretnék beszélni veled valamiről – tördeltem ujjaimat, tekintetemet erősen a padlóra szegezve. Rettentő kényelmetlenül, és idiótán éreztem magam, valahogy a nagy bátorság kezdett komolyan cserbenhagyni. Miért pont most? A fenébe is már.

- Arról, hogy miért nem válaszolsz egyetlen hívásomra sem? Csináltam valamit?

- Nem – kaptam fel egyből a fejem – minden rendben, de igen az a sok kerülgetés is emiatt volt!

Elhallgattam igyekeztem összeszedni magamban a gondolataimat, szólásra nyitottam a számat, hogy beszélhessek,de nem jött ki hang a torkomon.

Nagyon féltem.

- Ajaj – tette le poharát, most már szintén feszülten Harry is a pultra és leült velem szembe – ennyire rossz?

- Nem csak, – akadozva vettem a levegőt – csak nem tudom, hogy kezdjek bele – néztem végre bele a szemeibe, amelyek annyira megnyugtattak. A zöld smaragdok most is ugyanolyan játékosan, és kedvesen csillogtak, mint mindig amikor velem beszélt, szóval azt hiszem tényleg felesleges ennyit aggódnom.

- Mondjuk az elején? - Ajánlotta kedvesen, kezét az enyéimre csúsztatta nyugtatólag.

Bólintottam, és csak összekulcsolt ujjainkra tudtam koncentrálni.

- Emlékszel amikor azt mondtam, hogy szeretném ha csak barátok lennénk?

- Természetesen – vonta össze szemöldökét – de miért fontos ez most? Lemaradtam valami évfordulóról?

- Harry – méltatlankodtam nevetve – semmi ilyesmiről nincs szó!

- Akkor? Nem akarsz már a barátom lenni? Azért vagy ennyire ideges Daisy? - Még mindig megnyugtatóan csengett a hangja, ami valóban meglepő volt a helyzet furcsaságát tekintve.

- Nem, nem akarok a barátod lenni – préseltem ki magamból nagy nehezen, és felnéztem rá, ujjait megszorítottam amikor el akarta húzni őket – pontosabban, nem csak a barátod szeretnék lenni Harry! Mert kedvellek, nagyon, nagyon kedvellek és talán egy kicsivel többet is érzek irántad a kedvelésnél, ami azt illeti!

Mélytengeri csend borult a szobára, próbáltam kiolvasni valamit az arcáról, de azt teljesen higgadtnak tűnt. Végül felsóhajtott és kicsúsztatva ujjait az enyéim közül, egy húzásra megitta megmaradt narancslevét, mintha valami feloldozást várna attól a gyümölcslétől.

- Én – nyögte ki aztán nagy nehezen, lepattant a székről és fel-alá kezdett sétálni a konyhájába – nem is tudom mit mondhatnék erre!

- Nos, annak ha hasonlóan éreznél nagyon is örülnék! De persze, ha nem azt is megértem, én csak... azt szerettem volna, ha tudod.

- Nem erről van szó – masszírozta halántékát egyre nyugtalanabbul – én is nagyon kedvellek Daisy, de ez most sehogy sem jöhet össze köztünk!

- Miért nem?

- Azért mert elfogadtam egy új állásajánlatot az ország másik végén – nyögte ki nagy nehezen – ezért kerestelek egész héten, mert holnap már el is utazok!

Oh. Csak ekkor lettem figyelmes a bőröndökre a nappali egyik sarkában. A szívem ezernyi darabokra tőrt. Nem azért, mert nem hallottam még távkapcsolatról, hanem mert ennyi időt elvesztegettem a titkolózással. Talán ha hamarabb megmondom neki, akkor nem megy el.

Vagy legalábbis több időt tölthettünk volna együtt.

- Megértem – suttogtam – és igazából nagyon is örülök neki, hogy élsz egy ilyen csodás lehetősséggel – erőltettem egy kis életet a hangomra – remélem azért még találkozunk!

Lehuppantam a székről, Harry nyúlt utánam, és szorosan magához ölelt. Kezemet tarkójára csúsztattam és igyekeztem nem elbőgni magam. Mélyen magamba szívtam csodás illatát, és szerettem volna minél többet elraktározni magamnak ebből a megnyugtató érzésből. A ridegebb napokra.

Már épp elhúzódtam volna tőle amikor nyílt a hálószobájának ajtaja, és egy majdnem meztelen nő sétált ki rajta, sokkal magasabb volt, mint én. Vörös hajú, gyönyörű kék szemű és tejfehér bőrű porcelánbaba. Ezerszer szebb, mint én.

Ellöktem magamtól a fiút, aki megütközve nézett rám, egészen addig amíg meg nem látta mit, vagyis pontosabban kit figyelek.

- Daisy, megmagyarázom, én...

- Új ajánlat, mi? - Vágtam hozzá még utoljára mérgembe, választ sem várva rontottam ki az ajtaján, hallottam ahogy utánam ered, de gyorsabban bevágódtam a liftbe, mint gondoltam volna, azonban még ez sem volt elég. A legutolsó pillanatba nyúlt be, és akadályozta meg, hogy a gép elinduljon a földszintre.

- Tényleg elutazom Daisy – lihegte – igazat mondtam!

- Rohadj meg!

- Ne csináld ezt kérlek – rázta meg a fejét – csak nem akartalak megbántani, és így könnyebnek tűnt!

- Mi tűnt könnyebnek? Hazudni nekem?

- Kegyes hazugság lett volna, egyszerűen elmegyek és kész, még sem vághattam a képedbe, hogy nem szeretlek, hogy nem érzek irántad semmit!

- Hogy mondhatod ez? - Tört ki belőlem a zokogás, már nem érdekelt, hogy mennyire szánalmasnak is tűnök előtte – azt mondtad, hogy fontos vagyok neked, még karácsony előtt! Az is csak egy hazugság volt? Egyáltalán mondtál nekem valaha igazat, Harry?

Összepréselte ajakit.

Így nekem sem volt szükségem válaszra.

Mert teljesen nyilvánvaló volt.

Letöröltem a könnyeimet, és újra megnyomta a földszint gombot mire Harry hátrébb lépett.

- Minden jót neked – suttogtam utoljára a fiúnak, és végig a szemébe néztem amíg be nem zárult a lift ajtaja, én pedig tényleg lezártnak tekinthettem ezt az egészet.

Még akkor is ha nem így akartam, hogy vége legyen.

Nem itt és nem most.

Lehajtott fejjel kullogva, kisírt szemekkel, tökéletesen átfagyva értem haza órákkal később, szerencsétlenségemre még kulcsot sem hoztam magammal, szóval kopognom kellett a saját ajtónkon.

De nem érkezett válasz.

Összevontam a szemöldököm, anyának itthon kellene lennie.

- Daisy- nyitotta ki az idősebb szomszédnéni az ajtaját – merre jártál? Mindenki téged keresett! Vagy már tudod?

- Mégis mit kellene tudnom? És miért nem kerestek a telefonomon, ha annyira fontos? - Csúsztattam a készülék után kezemet a zsebembe, amin valóban jó pár nem fogadott hívás volt, felkaptam a fejemet és értetlenül néztem a nőre – mi történt?

- Egy pár órája volt kint a mentő, édesanyád rosszul lett, és kórházba kellett szállítani...

Nem vártam meg amíg befejezi, azonnal hívtam az orvosait, ahogy ismét a hideg, és sötét utcán találtam magam a kórház felé tartva.

Csak ezt ne.